Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom
Kapcsolat Rátz László életrajz Kezdőlap

Dr. Meskó Bertalan

„Annyira még a feleségem sem hitt bennem soha, mint amennyire Szendrei János tanár úr.”

Dr. Meskó Bertalan, PhD orvosi jövőkutató, Weszprémy-díjas orvos, a személyre szabott genomika területén szerzett PhD fokozatot. Orvosi jövőkutatóként az a küldetése, hogy a hasznos technológiai újításokat behozza a mindennapi klinikai gyakorlatba orvosok és páciensek számára egyaránt. Honnan ered elhivatottsága? Hogyan lett már rendkívül fiatalon nemzetközileg ismert, kiemelkedő szakember? Kik voltak azok a pedagógusok, akik a pályája felé terelték? Veiszer Alinda kérdéseire válaszolva mindent megosztott velünk.

Debrecenben születtél, ott is jártál egyetemre. Mit jelent ez számodra?

Kisvárdán nőttem fel, Debrecenbe csak 18 éves koromban kerültem. Összesen közel 10 évet töltöttem ott, elvégezve az egyetemet, majd a PhD-t. Szóval kisvárdai vagyok, az agyam, lelkem, és szerintem az étvágyam is szabolcsi, de a szívem Debrecenbe húz. Nekem a város, az ottani klinikai élet még ma is inspiráló.

Miért inspiráló?

Szerintem a világon is párját ritkítja az a helyzet, hogy adott egy jó egyetem, és mellette, közvetlenül a szomszédságában egy klinikai központ. Nem az volt a helyzet, mint mondjuk Budapesten, hogy utazgatni kellett a két intézmény között, hanem egyszerűen átsétáltunk a klinikus kollégákhoz, aztán vissza a kutatócsoporthoz, hogy folytassuk a munkát.

Milyen problémával sétáltál át leggyakrabban?

Én klinikai genomika témában végeztem a doktorimat, ami azt jelenti, hogy nem csak genetikával foglalkoztam, hanem annak klinikai oldalával is. Például egy nagyon komoly mellékhatásokkal rendelkező gyógyszerterápia előtt el lehet végezni egy genetikai tesztet arra vonatkozóan, hogy a szervezet vajon hogyan fog reagálni a terápiára, illetve fog-e egyáltalán reagálni. Mert azt tudjuk, hogy a betegek egyharmada nem fog reagálni, nekik más terápiát érdemes választani. Ebben például nagyon sokat tud segíteni a klinikus kolléga - mikor vegyek mintát, kiktől vegyek mintát. Ráadásul olyan emberhez mentem át, aki korábban témavezetőm volt, itt meg közösen dolgozhattunk egy publikáción. Tehát a szakmai kérdéseken túl komoly emberi szövetségeket is kialakíthat egy ilyen közelség.

Tulajdonképpen lerövidül egy megoldás útja, praktikus megoldás ez így.

Emlékszel gyerekorrod első olyan pillanatára, amikor kíváncsi voltál?

Abszolút emlékszem, sosem felejtem el. 6 éves voltam, anyukámtól kaptam egy enciklopédiát, ami gyerekeknek készült a tudományos módszerekről. Anyukám arra számított, hogy majd nézegetem a képeket, de inkább azt láttam, hogy bonyolult dolgok vannak benne, egyszerűen leírva. Például, hogy hogyan épültek a piramisok, vagy miért forog a Hold a Föld körül. Ha én ezt ötvenszer nem olvastam végig egy hónap alatt, egyszer sem. Azt hiszem, akkor szerettem bele abba a folyamatba, a tudományos módszerbe, hogy megpróbálok megérteni dolgokat, amiket addig nem értettem.

Volt kedvenc témád?

Volt, a biológia. Hiszen ami bennünk van, azt nem látjuk. A szerveinket nem látjuk, és az, hogy mi milyen hiperbonyolult módon működünk, nagyon izgalmas volt. Akkoriban még a kozmológia is érdekelt, elég sokáig kérdés volt, hogy kozmológus leszek, vagy orvoskutató. Végül ez a kíváncsiságom vitt a genetika felé is, az tűnt a legkevésbé megértett témának.

Játszottál orvososat gyerekkorodban?

Nem, képzeld el, ez teljesen kimaradt. Viszont rengeteget sportoltam egész kicsi koromtól kezdve, meg játszottam, mint bárki más. Aztán 8 évesen megkaptam az első számítógépemet, és akkor eldőlt a sorsom.

Tehát terelgettek a szüleid.

Anyukám hatása ennél sokkal nagyobb. Valamikor a ’90-es évek végén, amikor még középiskolás voltam, és az angol Wikipédián kezdtem aktív lenni, ő mondta nekem, hogy éppen a mesterséges intelligenciáról olvasgat, és tudja, hogy ez engem egyelőre nem nagyon érdekel, mert az orvoslásban még nincs helye, de azért tartsam a fejemben a témát, mert össze fog folyni a két terület. És most, 20 évvel később ezt csinálom.

Nagyon olvasott volt, mindig tudta, mi történik a világban, és szerette összekötni azokat a pontokat, amelyeket össze lehet, de valahogy korábban még senkinek nem jutott eszébe.

Mindezek hatására Te lettél a fura eminens fiú az iskolában?

Furának fura voltam, mert világ életemben kitűnő voltam. Imádok tanulni a keresztlányaimmal is, egy csomót vitatkozom velük, hogy miért nem szeretik a házi feladatot. Én imádtam. Én voltam az, aki szólt, amikor az osztály nem kapott, hogy legalább nekem külön adjanak.

Nem utáltak a többiek? Sztahanovista voltál.

Oké, én voltam a stréber, elfogadom, de közben a focicsapat kapitánya is én voltam. Szerettem a kognitív világomat, de egész életemben élsportoló voltam, és ma is igyekszem úgy élni, mint egy élsportoló. Szóval nem csak ültem és számítógépes játékokat játszottam a nagy keretes szemüveg mögül.

A focicsapat kapitány menő gyerek, az eminens nem menő.

Ezzel meg is küzdöttem. Hogy én a menő gyerekek közé tartozom, vagy a stréberek közé. A menő srácokkal lógtam, fociztam, igaz buliba nem szerettem járni. Ám közben stréber voltam, és imádtam. Imádok vizsgázni, dolgozni, tanulni. De sosem rekesztettek ki, ilyen élményem nincs.

A tanárok viszont szerettek, nem? Végre egy gyerek, akivel lehet haladni, aki kéri a házi feladatot. Terelgettek?

Volt olyan, aki igen. Nekem négy nagyon meghatározó pedagógus volt az életemben.

Vincze Péterné Magdi néni és Nagy Istvánné Jolika néni az első négy általános iskolai évemben megtanítottak akarni tanulni. Beleszerettem a tanulásba, mert vicces volt, izgalmas, és semmiféle feszültség vagy keménykedés nem volt benne. Úgy emlékszem arra a négy évre, mint egy hosszú vakációra. Egyfolytában játszottunk, miközben megtanultunk írni, olvasni, számolni, beszélni. Még azt is megtanultam náluk, hogy ha valami unalmas, vagy repetitív, akkor tegyem izgalmassá magamnak.

Aztán jön a középiskola, és ott nagyon sok múlik a tanárokon. Sokszor miattuk szeretünk meg egy tantárgyat, és engedünk el egy másikat. Veled is így volt?

Bessenyei György Gimnázium, Kisvárda. Annyira még a feleségem sem hitt bennem soha, mint amennyire Szendrei János tanár úr.

Ezt hogyan érzékelted?

Egyrészt az első percben kiderült számára, hogy számíthat rám, bele fogom tenni az energiát a tanulásba, és ő volt az, aki gyakorlatilag azonnal erősködött, hogy az orvosi pálya felé menjek, felejtsem el a kozmológiát. Nem értettem, hogy miért pedzegeti folyton azt, hogy az orvos-meteorológiába nagy sok adatalapú elemzés kerül bele. Ez engem abszolút nem érdekelt, de már értem, hogy látta, az adatalapú technológia egyre izgalmasabb lesz az orvoslásban is, pedig akkor ez a terület még nagyon gyerekcipőben járt.

Akkoriban a Debreceni Egyetem meghirdetett egy programot, hogy minden Szabolcs megyei középiskolából egy diák szombatonként mehet az egyetemre, ottani oktatóktól tanulni. A tanár úr kérdés nélkül engem választott. Ez nekem hatalmas élmény volt! Minden szombaton eljutottam Kisvárdáról Debrecenbe. A tavaszi reggelnek van egy olyan illata, ami ennek a szombati útnak az illata volt, a tudomány felfedezésének illata. Ha ezt érzem, azonnal eszembe jut a vonatfütty és az egyetem. Boncoltunk békát, megmutatták a laborokat, csupa izgalom.

Milyen a kapcsolatod most a tanár úrral?

Sok helyről hallottam, és azóta be is bizonyosodott, hogy miután eljöttem a középiskolából, az új tanítványainak rögtön az első biológia órán lediktált egy mondatot, amit mindenkinek be kellett írni a füzetébe: Meskó Bertalan Nobel-díjas lesz. Erre amúgy semmi esélyem, sőt a területemen sincs semmilyen díj. De az, hogy valaki ennyire higgyen egy volt diákjában… Ez teher is, mert haladnom kell, de egyúttal elképesztően hálás vagyok a bizalomért.

Kisvárdára ma már keveset járok, de amikor megyek, igyekszem beugrani hozzá. Mindig viszek neki könyvet, amit írtam. Aztán elmeséli, ki hol van, mit csinál, mit kutat.

Ha ennyit mozogtál bizonyára volt egy szuper edződ, vagy tanárod is.

Ahogy mondod. Csucska Bogát tanár úrral is nagyon szoros kapcsolatom volt. Gimnáziumban atletizáltam, gátfutó és sprinter voltam, de nem voltam kiemelkedő. Ezért ő a tízpróba felé próbált terelni engem, hiszen ebben a sportban mindenhez értened kell egy kicsit. Vagyis olyan sport, mint a munkám, amit most végzek -több tudományterületen is el kell mélyednem. Sosem felejtem el, hogy a többiek már rég fociztak az órán, de én még nem mehettem, mert kellett százat lépcsőznöm vagy guggolnom, mert volt valami versenyem. Amikor panaszkodni kezdtem, hogy én is mennék inkább focizni, akkor visszakérdezett, hogy komolyan mondom-e, hogy nem akarok mindent megtenni azért, hogy nyerjek a gátfutáson. Belém ültette, hogy a kemény munka nem egy külső szigor eredménye, hanem egy döntésé. Ha valamiben a legjobb szeretnék lenni, akkor csináljam. Ha máshogy döntök, mehetek focizni, de döntsem el én.

Szóval itt kaptad a maximalizmust és a versenyszellemet is.

Meg a kreativitást. Én úgy nyertem meg az első gátfutást Nyíregyházán, a stadionban, hogy akkor még nem volt gátunk a kisvárdai gimnáziumban, ezért zsámolyokra rakott partvisok felett ugráltam át, ez volt a gyakorlás. Jó lecke volt ez is. Ha igazán szeretnél valamit, akkor nem kell feladni. Mindig van megoldás.

Tudsz veszíteni?

Azért kezdtem el másfél éve napi két órában sakkot tanulni és edzőhöz járni, hogy ebben javuljak. Ma már szuperül veszítek, volt alkalmam gyakorolni. Amikor ülsz egy hatéves gyerekkel szemben, ő fel sem éri az asztalt, párnán kell ülnie, és nagy vigyorogva tönkre ver a sakktáblán, az elég jó lecke. Rendeződik az egód tőle.

Minek akartad megtanulni a veszítést?

Mert nagyon utálok zárt rendszerekbe kerülni. Mindig inkább sajátot alkottam, bármiről is van szó. De a sakk zárt rendszer. Adott a tábla, a lépés, ugyanaz a szabály mindenkinek.

Az egyetemen sem jött a hidegzuhany, hogy eddig kiváló voltál, de most itt mindenki kiváló, és a kiválók között nehéz élre törni?

Nekem az egyetem volt a Mekka. Molekuláris biológia, genetika, élettan, patológia, anatómia, elkezdtük mélyíteni a tudományt. Pont fordítva működtem, mint azok, akik gyakorló orvosok akarnak lenni. Ők ugyanis végig szenvednek az első három évben, aztán jön a második három év, amikor valódi hús-vér emberekkel találkozunk, és megpróbáljuk megoldani a problémáikat. De nekem ehhez nincsenek jó képességeim, így az első három évet imádtam, majd szenvedtem a második háromban. Végül Weszprémy-díjasként zártam, mert már akkor is látszott a tudományos pálya - ezt 2-3 hallgató kapja meg évfolyamonként.

Te gyakorlatilag kitaláltál magadnak egy területet, ami érdekelt. Követnek már?

Persze, már vannak, akik erre a pályára szánják magukat, azt kérdezgetve folyton, hogy hogyan kell. Építünk egy közösséget is, hogy segítsünk a fiataloknak abban, hogy orvoskutatóvá váljanak. Nagyon érdekes, hogy már nem azt kell átadni nekik, amit én megszereztem az elmúlt években, hiszen sokat fejlődött a terület. Mi most már sokat publikálunk erről nemzetközi szaklapokban is.

Az furcsa lehet, hogy a tudásod folyamatosan változó, muszáj követni a világot. Egy hagyományos orvosé talán állandóbb, hiszen az ember működése nem változik radikálisan.

Szerintem ennél jobban átfedik egymást a dolgok. A hagyományos orvoslás területén is kétmillió tanulmány jön ki évente. Szóval tanulni kell mindenhol. A terápiák is változnak. Az én területem meg extra sok változást hoz az övékbe. Itt van a világjárvány példája. A távorvoslás lett az új norma.

A világjárvány miatt, úgy látom, hogy komoly ágazati elemzésekben is előkerül a digitális orvoslás és a mesterséges intelligencia. Eddig ez sci-finek minősült.

A mi csapatunk munkáját is két hét alatt állította a feje tetejére az új helyzet. Mi azt próbáljuk képviselni a páciensek és a döntéshozók felé, hogy a technológia fontos, mert az orvos sokkal több időt tud a beteggel tölteni, ha például kiesik a papírmunkára fordított idő. Abban próbálunk segíteni, hogy mindenki megértse, milyen élet vár rá. Mi most óriási figyelmet kapunk, és figyelmeztetnünk kell magunkat, hogy ne vigyorogjunk, mert erről papolunk 15 éve, hanem álljunk bele, menjünk tovább. Már nem kell evangelizálnunk, mindenki bent van a misén.

Mit látsz, mi lesz most?

Most jön a java. Én azt hittem, hogy pillanatok alatt belátja mindenki, hogy mennyire fontos a digitális orvoslás, ehhez képest, több, mint tíz éve, hogy ezt mondom mindenhol. Minden további fázis csak nehezebb lesz. Most jön az, hogy körvonalazzuk, hogyan szeretnénk együtt élni a digitális eszközökkel, aztán pedig az, hogy meg is barátkozzunk velük.

A leggyorsabb elemzést nem a WHO adta ki például a koronavírusról, hanem egy kanadai cég, a Blue Dot, amely adatelemzések alapján a WHO előtt 10 nappal meg tudta mutatni, hogy Vuhanban kitörés van. Hirtelen nagyon sok fejlett technológia került reflektorfénybe. Valójában most követi a világ Ruanda példáját, ahol nem volt elég orvos, nem volt rendes egészségügy, ezért úgy döntöttek, hogy beleállnak a digitális orvoslásba. Ott most drónok visznek ki gyógyszert, digitális csatornákon is rendelnek az orvosok. Kényszerből léptek erre az útra, de a többiek is követni fogják őket. Ezt már látjuk az adatokból, hiszen van, ahol tavaly 3000 digitális orvos-beteg találkozó volt egy hónap alatt, most 120 ezer.

Szóval most jön a főétel. Most jön az igazi munka.