Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom
Kapcsolat Rátz László életrajz Kezdőlap

Dr. Kroó Norbert

 

„Nem csak a tudást kell átadni a gyerekeknek, hanem nevelni is kell őket.”

Prof. Dr. Kroó Norbert, a szilárdtest-fizika, az optika és a neutronfizika területének nemzetközileg elismert tudósa olyan szakmai kiválóságokkal dolgozott együtt, vagy ápolt szoros kapcsolatot a nagyszámú külföldi kutató mellett, mint Wigner Jenő, vagy Teller Ede. 18 évig a Magyar Tudományos Akadémia Szilárdtestfizikai Kutatóintézetének igazgatójaként, majd az Akadémia főtitkáraként és alelnökeként vált az intézmény meghatározó vezetőjévé. Az Európai Fizikai Társaság alelnöke és elnöke volt, jelenleg az Eötvös Loránd Fizikai Társulat tiszteletbeli elnöke. Az Európai Tudományos Tanács alapító tagja. 2008-ban megkapta a fizikus szakmán belüli egyik legjelentősebb elismerést, a Willis E. Lamb-díjat. A Rátz Tanár Úr Életműdíj jubileumi interjúsorozatának záró epizódjában Veiszer Alindának idézte fel élete és szakmai pályafutása meghatározó állomásait.

Ön az Alapítvány a Magyar Természettudományos Oktatásért kuratóriumának elnöke, bábáskodott a Rátz Tanár Úr Életműdíj megszületésénél. Miért?

Nagyrészt Wigner Jenő miatt. Először 1963-ban találkoztunk, amikor éppen Svédországban dolgoztam a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ösztöndíjával. Akkor kapta meg Wigner a Nobel-díjat. Valahonnan megtudta, hogy az egyetemen van egy magyarországi magyar, és megkeresett. Nagyon sokat beszélgettem vele akkoriban. Ő korábban dolgozott Einsteinnel, a nagy magyarokkal, Szilárddal, Tellerrel, de mindig a gimnáziumi éveiről mesélt és Rátz tanár úrról. A dolgozószobájában egyetlen fényképe volt a falon, a Fasori Evangélikus Gimnázium tanáráé, Rátz Lászlóé. Már az is egy fantasztikus élmény volt, ahogy mesélt a pedagógus alázatáról - Rátz tanár úr úgy érezte, hogy Wignernek nem tud elég újat mondani, ezért beajánlotta őt a professzoroknak a Pázmány Egyetemen (azóta ELTE). A tanár felismerte a diákban a zsenit.

Teller Ede azt mondta nekem egyszer, hogy: „Azt gondoljátok, hogy mi (Teller, Wigner, Szilárd Leó) zsenik vagyunk. Nem. Egyetlen zseni volt közöttünk, Neumann János”. Ez is azt mutatja, hogy a nagy emberek kellően szerények is voltak. Különösen Wigner. Annyira udvarias volt, hogy legendák keringenek róla. Az egyiket egy vele dolgozó kollégám mesélte. Azt kérdezte Wignertől, „Professzor úr, elérem valaha, hogy Ön után mehetek át az ajtón?” Wigner azt válaszolta, nem, soha. Mindig mindenkit előre engedett. Nekem egyszer azt mondta, hogy nagyon irigyli, ha képes vagyok követni a saját szakterületem irodalmát, mert ő képtelen. Számos ilyen megnyilvánulása volt.  

Valószínűleg ez maga a pedagógia, ha valaki ilyen erős hatást tud gyakorolni a nála fiatalabbakra.

Ő a példaképe?

Igen, egyértelműen, de szakmailag is. Annak ellenére, hogy Wigner alapvetően elméleti ember volt, a világ első reaktormérnökének tartotta magát, részt vett az első, a chicagói atomreaktor tervezésében. Enrico Ferminek és Szilárd Leónak segített. Én a kutatói karrieremet az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetben (KFKI) kezdtem, ahol értenem kellett a reaktorfizikához is, és ezt a területet egy olyan könyvből tanultam meg, amelynek társszerzője volt Wigner Jenő. Tehát mielőtt találkoztunk, már fontos volt számomra, csak még nem ismertem.

Melyik fontosabb Önnek, hogy emberileg példakép, vagy, hogy szakmailag?

Én úgy gondolom, hogy - különösen a középiskolai tanárok esetében- mindkettő ugyanolyan fontos. Nem csak a tudást kell átadni a gyerekeknek, hanem nevelni is kell őket.

Önt Lexikonnak becézték gimnáziumban, ebből arra következtetek, hogy képessége és szándéka is volt sokat tanulni. Ugyanakkor nehéz időszakban volt gyerek- második világháború, Budapest ostroma, aztán 1956 - nehéz, háborús, nélkülözéssel teli időszak. Ebben az időszakban a tananyag átadásán túl tudtak-e azzal foglalkozni a tanárok, hogy emberek maradjanak?

Igen. Én a Fáy András Gimnáziumban érettségiztem a Mester utcában, ez most közlekedési szakközépiskola. Egy Antal nevű tanártól tanultam az oroszt, akinek az orosz volt a nyolcadik nyelve, egyébként Antal Imre nagybátyja volt. Két-három leckével járt csak előttünk oroszból. De neki köszönhetem, hogy befogott, tartsak oroszul előadást. Bátorított, hogy olvassunk oroszul orosz irodalmat. Én a Háború és békét oroszul olvastam el. Elég tekervényes szövege van, úgyhogy megkínlódtam vele, de ez például a tanár úrnak volt köszönhető.

Akkoriban mit jelentett az orosz nyelv? Nem ez volt az elnyomók nyelve, főleg egy olyan családban, mint az önöké, ahol azért nem múlt el nyomtalanul a kommunista hatalomátvétel.

Nem volt más tanulható nyelv, úgyhogy én komolyan vettem az orosz tanulást. A nyelv Puskin nyelve, és az gyönyörű. 1968-ban aztán kikerültem Dubnába az Egyesített Atomkutató intézetbe. Ez volt a KGST országok CERN-je. Moszkvától 120 kilométer, 6-7 ezer ember dolgozott ott, én pedig azt egyik intézet igazgatóhelyettese lettem. 33 évesen. Akkor úgy kerültem ide, hogy kaptam egy posztdoktori meghívást az USA-ba, és ezt az igazgatóhelyettesi felkérést Dubnába.

Nyilvánvaló, hogy mindenki az amerikai felkérést fogadta volna el.

Én is, természetesen. Csak a főnököm azt mondta, hogy a magyar tudomány érdeke az, hogy Dubnába menjek, ezért nem kapok útlevelet máshova. Kimentem, a főnököm egy Nobel-díjas tudós volt, Ilja Frank. Megérkeztem, bementem hozzá, közölte, hogy ő két nap múlva elmegy egy hónap szabadságra, szóval én leszek az igazgató. Fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni, összehívtam értekezleteket, hogy megtanuljam. Egyedül voltam kint, két hétig csak tanultam. Én minden este olyan fáradt voltam, hogy vacsora és zuhanyzás nélkül dőltem be az ágyba. Viszont két hét után perfekt oroszom volt.

Ebből is látszik, hogy nyelveket tanulni jó agytorna.

Teller Edével beszélgettünk arról, hogy a magyar nyelv logikája mennyire segíti a magyar kutatókat a gondolkodásban. Nem mellesleg a magyar történelem is, hiszen minden magyar család átélte, hogy mindent ellophatnak tőlünk, de ami a fejünkben van, azt nem. Ezért aztán az én időmben a magyar családok jobban odafigyeltek a gyerekeik oktatására.

Mennyi mindenen múlhat a tudóssá válás.

És még mennyi képesség kell hozzá a lexikális tudáson túl! Például a szelekció képessége - hogy mivel érdemes és mivel nem érdemes foglalkozni, aztán a szintetizálás képessége. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha valaki nem tudja egyszerűen, közérthetően elmagyarázni, hogy mit is csinál, az nem is érti igazán, hogy mivel foglalkozik. Ezért aztán az a jó tanár, aki képes az egyszerűségre.

Az ön édesapja a csepeli Soroksári úton lévő Hazai fésűfonó gyárban vezetőként dolgozott - és ő is a rendszer áldozata, mert a világháború után egyszerű gyári munkásként kaphatott csak állást. Ennek fényében mit vártak Öntől?

A becsületes munkát. A legértékesebb tanácsuk az volt, hogy az élet rövidsége miatt csak értékes munkával érdemes foglalkozni. A legértékesebb munka pedig az, amit az ember másokért végez. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a tudományért dolgoztam, a tudomány pedig más emberekért dolgozik.

De elvárták a szülei, hogy jól tanuljon?

Örültek annak, ha jó jegyeket hoztam. Mivel édesapámat internálták, ez nem volt olyan egyszerű. Édesanyám kötéssel tartott el minket. Sálakat, kesztyűket kötött másoknak. Édesapám, amikor kiszabadult, csak segédmunkásként helyezkedhetett el. Ekkor már fontos volt a származás kérdése. Az osztályfőnököm megkérdezte tőlem, hogy mi volt az édesapám, én válaszoltam, hogy gyáregységvezető a fésűfonóban. Akkor ő rám kacsintott, és visszakérdezett, hogy jól érti -e, hogy gyári munkás? Mondtam, hogy igen, az. Így lettem munkáskáder gyerek. Tehát éreztem, hogy nekem sokat kell bizonyítanom, ezért aztán azt a tantárgyat is megtanultam, amit egyébként nem szerettem.

Például?

A honvédelem. Én még kötelezően voltam katona az egyetemi első és a másodév után is egy- egy hónapig. Titkos füzetekbe kellett jegyzetelnünk órákon, nem szabadott hazavinni ezeket a jegyzeteket. Légvédelmi tüzérségre oktattak, aztán nyáron lőgyakorlatra mentünk. De egy dolog nagyon hasznos volt, hogy fegyelmet tanultunk.

Ha már fegyelemről beszélünk- az igaz, hogy Pál Lénárd, aki Önt is a csapatába csábította, nagyon komoly leckét adott ebből?

(szerk. megj.: Pál Lénárd Imre Kossuth-díjas fizikus, matematikus, politikus, a fizikai és matematikai tudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja) 

Hát ő azért pátvonalon is be volt kötve, erre engem is kapacitált, csak nem voltam vevő rá, és hálás voltam, hogy ezt nem torolta meg. Az ő csoportjában kezdtem. A felesége a Matematikai Társulatnak volt a titkára, így tudta, hogy kik a jó matematikus agyú diákok. Ezért kerültem hozzá. Minden hétfőn reggel volt egy csoportösszejövetel, ahol számon kérte, hogy ki mit végzett, és kiadta a jövő heti feladatokat. Aztán megmutatta, hogy ő hogyan osztja be a napját. Ebben a beosztásban olyan tétel is szerepelt, hogy “séta az intézmény területén”. Ennyire volt tudatos. 3 óra munka után 15 perc séta. Nekünk is hetenként kellett beszámolót írnunk, ennél picit lazábbat, de nagyon komolyat. Egyszer elment egy konferenciára külföldre, mi meg nem írtuk meg a beszámolókat. Ő hazajött, lelkesen elmesélte a tapasztalatait, mi meg örültünk, hogy számon sem kérte a beszámolókat. De mikor kiléptünk tőle, a titkárnő kezünkbe nyomta az írásbeli figyelmeztetést.

Ezt a fegyelmet is meg kell tanulni?

Nekem jól jött. Utólag visszatekintve fontos volt azért is, hogy tudjam, hogy amikor én vezető leszek, mit nem fogok csinálni. Vannak más módszerek is, hogy az ember rávegye a munkatársait arra, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki magukból.

Ha jól tudom, a Fáy Gimnáziumban gimnáziumi tanárok tanították a fiatalabbakat is, akik még nem voltak gimnazisták. Ez vajon mit adott hozzá az Ön tudásához?

Az alsó négy osztály általános iskola volt, de gimnáziumi tanárok tanítottak minket. Volt egy kedvenc osztályfőnököm, Bárány Sándornak hívták, matematikát és kémiát tanított nekem, de mivel osztályfőnököm volt, emberséget is. Amikor érettségiztem, külön behívott egy beszélgetésre, akkor már a Műszaki Egyetemen tanított. És azt a tanácsot adta, ami egész életemben meghatározó volt: hogy ha pontosan tudod, hogy mit akarsz, és azt elég erősen akarod, akkor el is fogod érni.

És akkor Ön nagyon hamar pontosan tudta, hogy mit akar?

Igen, annak idején még irányították az embereket az egyetemre. Engem diplomatának akartak küldeni, el is mentem egy fejtágító-toborzóra, amit az akkori külügyminiszter, Sík Endre, és az akkori főideológus tartottak. Hatvan-hetven ember volt ott, a toborzó után tízen maradtunk, akik nem akartak diplomaták lenni. Akkor még egy órát mosták az agyunkat. Még hat embert meggyőztek, négyen viszont nem adtuk be a derekunkat. Én azért, mert pontosan tudtam, hogy fizikus akarok lenni. Bevallom őszintén, hogy féltem egy kicsit attól, hogy utánam fognak nyúlni, és nem vesznek fel az egyetemre. Ehhez képest a felvételin azt kérdezték tőlem, tudom-e ki volt Eötvös Lóránd, mondtam, hogy tudom, és el akartam kezdeni beszélni róla, de nem hagyták, azt mondták fel vagyok véve.

Hogyhogy?

Harmadik évben fizikából, negyedikben pedig matematikából az országos tanulmányi versenyen az első öt között végeztem. Szóval nekem felvételiznem sem kellett volna.

És sosem volt bizonytalan abban, hogy jól döntött-e?

Nem. Csepelen nőttem fel, édesapámék nyolcan voltak testvérek, és mindenki valahogy az iparhoz kötődött. Fonógyár, csőgyár, motorkerékpárgyár - ilyen helyeken dolgoztak. Ezért én villamosmérnök akartam lenni. Az érettségihez közeledve az elektronika nagyot fejlődött, és nekem ez még érdekesebbnek tűnt. Olyan fizikatanárom volt azonban, aki még Eötvös Lórándnál tanult, én meg a hatására beleszerettem a fizikába. Lebilincselően érdekesnek találtam az atomfizikát.

De Önt az irodalom is érdekelte. Tudom, hogy az érettségi idején 180 verset tudott.

Kiváló magyartanárunk volt. Ő az osztályunkban rendezett egy folyamatos versmondó versenyt. Bármikor lehetett verseket tanulni, és minden verssorért járt egy pont. Én meg ezt meg akartam nyerni, és tanultam a verseket. Emlékszem arra az élményre, hogy Petőfi A puszta, télen című versét szerettem volna megtanulni, ezért este elolvastam a verset. Másnap reggel felkeltem és tudtam a verset. Máig nem értem, hogy ez hogyan történt. De olyannyira szerettem az irodalmat is, hogy az érettségim után a bizottság elnöke, aki egy főiskolai tanár volt, megkérdezte tőlem, hogy mik a terveim továbbtanulás terén. Én mondtam neki, hogy fizikus leszek, erre ő azt mondta, hogy nagy kár, mert magából remek szocialista-realista író lehetett volna.

Az egyetemen volt olyan professzor, akit kiemelne?

Császár Ákos, aki analízist tanított nekünk. Egyrészt nagyon jó előadó volt, remekül értette, hogy a fizikusoknak milyen matematikát kell tanítani. Másrészt elismert. Mikor szigorlatoztam matematikából nála, megjegyezte, hogy mivel csupa bekeretezett jelest szereztem, azaz kitűnőt, fényes kutatói karrierem lehet. Ez nagyon megmaradt bennem.

Jól értem, hogy az Ön életében ez volt a lényeges? Olyanokat emel ki, akik valahogyan tanulásra sarkallták, majd elismerték a teljesítményét. Akkor lehet, hogy ide kívánkozik Karl Larsson neve is, aki Svédországban volt a főnöke.

Nagyon is ide tartozik. Én 1963-ban, tehát 1956 után kerültem oda, ez akkoriban ritkaságszámba ment magyarként. Larsson professzortól rengeteget tanultam. Az ösztöndíjam 6 hónap volt egyébként, de aztán kaptam még egy éves állást. A professzor meghívott magukhoz vacsorázni, és a végén azt mondta nekem, hogy neki sok külföldi tanítványa volt, akiket tanított, de megmondja őszintén, hogy ők legalább annyit tanultak tőlem, mint én tőlük. Ez is nagyon jól esett.

Mi tanult Ön?

Nagyon sok mindent, de a szakmai kérdéseken túl megtanultam a nyugati gondolkodást, és azt is, hogyan kell nemzetközi karriert építeni.

És nem csábította ez annyira, hogy disszidáljon?

Nem. Volt nagyon sok ajánlatom. Hívtak Texasba professzornak, Zürichbe, nagyon jó fizetésért. De én akkoriban a KFKI egyik kutatóintézetének voltam igazgatója. És úgy gondoltam, hogy morálisan nem engedhetem meg magamnak, hogy otthagyjam az intézetet, muszáj a túlélését biztosítanom.

Mit gondol, hogy Öntől mit tanulnak az emberek?

Azt látom, hogy a családomban fantasztikus az összetartás. Van két gyerekem, nyolc unokám, és már négy dédunokám is. Úgy látom, nekik példakép vagyok. Úgy akarnak élni, ahogy én éltem. Az a hozzáállás, ami jellemezte az életemet eddig, az kisugárzott, és ennek nagyon örülök.