„A tudományban az igazi siker nem a publikáció, vagy a szabadalom, hanem az a pillanat, amikor az ember megért valamit”
Roska Botond a Bázeli Molekuláris és Klinikai Szemészeti Intézet igazgatója es a Bázeli Egyetem Orvostudományi es Tudományos Karának professzora. A Svájcban kutató világhírű neurobiológus zsinórban három fontos orvosi díjat is megkapott. Mindegyik elismerést első magyarként érdemelte ki: a Bressler-díjat az általa kidolgozott látás-visszaállító terápiáért, a Louis Jeantet-díjat es a Körber-díjat látás folyamatának a megértéséért és a látás-visszaállító terápiáért ítélték oda. Pályájának indulásáról, szakmai motivációiról Veiszer Alinda faggatta.
Szokott szemüveget hordani. Rövidlátó?
Igen, az vagyok.
Én is, ezért kérdezem, hogy aggódnunk kell-e a szemünk világa miatt.
Attól függ. Hat dioptriáig nem kell, afölött igen. Ezt nagyfokú rövidlátásnak, más néven miópiának, nevezzük, és sajnos időskorban nagyon megnő a makuladegeneráció és a zöld hályog kockázata.
Miért van az, hogy ez a probléma Ázsiában a népesség 95 százalékát érinti, Európában meg kevesebb, mint a felét?
Ha ezt tudnánk, nagyon jó lenne. Pár dolgot tudunk csak a miópiáról, ami azt jelenti, hogy nagyobb lesz a szemünk. Nem az a probléma vele, hogy nem látunk élesen, hanem az, hogy a szem megnövekedése elkezdi húzni a retinát, és ebből lesz a baj. Az tény, hogy minél több időt töltünk a szabadban gyerekkorunkban, annál kisebb a miópia kockázata. Nem tudjuk, hogy miért van így, de több kontinens több országában is kirajzolódott ez a kutatási eredmény. Azaz, ha sok időt töltünk a szabadban gyerekként, akkor kevésbé nő a szemünk. Az elképzelés az, hogy valamilyen módon a magas fényintenzitás lehet a jelenség okozója. Egyelőre nagyon kevés, amit tudunk.
Persze, ez csak a látásproblémák egy fajtája, mert ön foglalkozik a zöldhályoggal is, illetve most már azzal is, hogy látóideg nélkül, hogyan lehet látást varázsolni.
Az utóbbi 20 évem arról szólt, hogy ha sérül a retina, de még van látóideg, akkor mi a teendő. Mi jelenleg csak teljes vakságban tudtunk előre lépni. Tehát vannak olyan nagy betegségek, ahol nincs teljes vakság - például az időskori makuladegeneráció-, ezen a területen még nincsenek jó megoldásaink, illetve van olyan verzió is, hogy teljes a vakság a látóideg hiánya miatt, ezen is dolgozunk.
Az élete nem úgy indult, hogy a látás kutatása fogja kitölteni, hanem úgy, hogy csellóművész lesz. Aztán orvosi egyetemre ment, majd matematikát tanult, később a Harvardon virológiát - nem látom a logikát a lépéseiben.
Mert nem is volt benne.
A csellót baleset miatt hagyta abba, ha jól tudom.
Csellista voltam, a Zeneakadémiára jártam, amikor egyik nap úgy döntöttem, hogy menet közben megjavítom a biciklimet. Nem volt jó ötlet, azzal végződött, hogy leszakadt egy rész a nagyujjamból, és ugyan visszavarrták, de hosszú távon azóta nem tudom fogni a cselló vonóját. A karrierem végét jelentette. Aztán megmagyarázhatatlan indokokból mentem orvosi egyetemre, de a matematikát már meg tudom magyarázni. Nagyon szerettem az orvosi egyetemet, de attól féltem, hogy elfelejtek gondolkodni.
A sok magolás miatt?
Igen. Lényegében ezért. Akkoriban nem tanították meg a diákokat a problémamegoldásra. És mivel én szerettem mindig a matematikát, beiratkoztam a matematika szakra is.
Éjjel-nappal tanult?
Általában este tízig orvosi tantárgyakat tanultam, aztán hajnal háromig matematikát. Aztán háromtól hétig aludtam. Ma ezt már nem tudnám megcsinálni.
És a virológia?
Először a Berkeley-re mentem, Kaliforniába. Szereztem itt egy PhD diplomát, aztán elmentem a Harvardra virológiát tanulni. Az már teljesen tudatos volt. Addig ugyanis a retinát tanulmányoztam, de úgy gondoltam, hogy a virológia eszközeit tudnám használni a saját területeimen is. Ugyanis a vírusokon keresztül lehetőség volt géneket bevinni a sejtekbe. Akkor rájöttem, hogy ha a vírusokat okosra csinálom, akkor akár egy egész laboratóriumot be tudok vinni a sejtekbe, akár ki-be kapcsolhatom a sejtek működését. Ez vezetett el a látásjavításhoz is.
Ez akkoriban újdonság volt, ugye?
Akkoriban igen, sokan óvtak is ettől, hiszen, ha az ember már kutat egy területet, aztán hirtelen új irányt vesz, az nagyon könnyen fulladhat tudományos halálba is. De nálam szerencsére nem így történt.
Édesapja Roska Tamás volt, elismert kutató, édesanyja pedig zongoraművész. Ők mit szóltak ehhez a kockázatvállaláshoz?
Az édesanyámtól azt tanultam, hogy nem szabad a rizikóval foglalkozni. Ő nem egy matematikus típus, nem számolgatta a valószínűséget, arra tanított, ha valami tetszik, ugorjak bele. Ezt én mindig megfogadtam, például gyerekként nagyon szerettem versenyezni, minden versenyen elindultam, amit megláttam, aztán újságoltam neki büszkén, hogy elindulok a rajzversenyen, a futóversenyen, ő meg bíztatott, hogy nagyszerű, biztos sikerülni fog.
Édesapám kalkulálta a kockázatot, amikor 13 évesen felvettek a Zeneakadémiára, ő nem hagyta, hogy a konzervatóriumban tanuljam az általános tárgyakat, érthető okokból ott a matematika és a fizika oktatása nem állt a középpontban. Édesapám viszont tudta, hogy az élet nem ennyire kiszámítható, ezért beadott a Piarista Gimnáziumba magántanulónak, ami kemény iskola volt. Matematikát és fizikát gyakorlatilag az édesapámtól tanultam. Nem az iskolában tanultam meg gondolkodni.
Tehát otthon játszottak, számoltak, kísérleteztek?
Igen. És azért az fontos, hogy az általános iskolában nagyon jó tanáraim voltak. Különlegesen jó alapoktatás volt az én időmben.
Mitől voltak jók? Követeltek? Játszottak? Személyre szabottak voltak?
Visszagondolva, talán az történhetett, hogy a tanáraink a legjobbakhoz beszéltek. Ez nem volt jó a nem legjobbaknak, viszont aki értette, vagy érteni akarta a tananyagot, és szeretett tanulni, kérdezősködött, annak nagyon inspiráló volt ez a mentalitás. És amellett, hogy megszerettem a matematikát, pluszban ott volt a zeneiskola is az általános iskolában.
Ahová önként ment?
Igen, de én hegedülni szerettem volna, csak azt mondta a hegedűtanár, hogy nem vesz fel az osztályba, mert nem nézi ki belőlem, hogy gyakorolnék. Így lettem csellista.
Mert a csellótanár meg kinézte magából, hogy gyakorol?
Vagy nem nézett hosszan rám, az is lehet. Vagy nem gondolta át. De nem mondott teljesen hülyeséget a hegedűtanár, mert az én kreativitásom nagy része akkoriban olyan dolgokra vonatkozott, melyeket nem szabadott csinálni. Hihetetlen rossz voltam. Egyszer annyi intőt gyűjtöttem, hogy egy darab hiányzott ahhoz, hogy kirúgjanak az iskolából, csak éppen nagyon jól szerepeltem egy matematika versenyen, így sosem kaptam meg azt az utolsó intőt.
Mit csinált? Tiszteletlen volt?
Nem igazán, én csak mindent kipróbáltam. Mondjuk kimásztam az ablakon óra közben, ha úgy alakult. Fogadásból bármit megcsináltam. Imádtam a kihívásokat. Ha valaki azt mondta, hogy ezt vagy azt úgysem merem megcsinálni, akkor biztosra lehetett venni, hogy megpróbálom.
A kísérletező kedve végül is nem csökkent.
Én általában nem hiszek el valamit, csak ha kísérlettel bizonyítani tudom, vagy ki tudom számolni matematikai úton. A tudományban ez véletlenül hasznos.
Jó, hogy minden versenyen elindult, de nem lehetett egyszerre legjobb futó meg legjobban rajzoló, meg a legjobban számoló is.
Engem az nem érdekelt, hogy nyerjek, csak versenyezni szerettem. A tudomány is tele van kudarccal. 99 rossz próbálkozás után egy bejön. A legjobbaknak is talán ötvenből egy. Nem lehet mindig nyerni, a tudomány kis sikerrel működik.
Szóval kell a kudarctűrés, ezt értem, de amikor kiderült, hogy hiába minden tehetség, Ön nem lesz csellista a baleset miatt, és újra kellett gondolnia az egész addigi élete értelmét és a jövőt, akkor is tudott bízva előre nézni, vagy azért volt egy pillanatnyi megtorpanás?
Nem, ez életem legnehezebb döntése volt. Nekem annyiban volt szerencsém, hogy aránylag korán történt a baleset, de azért akkor el nem tudtam képzelni, merre tovább. Életem legnehezebb éve volt. De ekkor tanultam meg, hogy bármi bármikor közbejöhet, és mindenből ki lehet lábalni. És ennek a tudásnak viszont állandóan hasznát veszem. Megtanultam azt is, hogy az ego nem segít. Minél nagyobb, annál nehezebb haladni. Ha az a fontos, hogy mások mit tartanak rólam, akkor beragadok. Mivel sokat orra buktam, ezért hamar eltűnt az egom.
Ki volt a zenei mestere?
A legtöbbet egy zongoristától tanultam, Kemenes Andrástól, aki máig ott tanít a Zeneakadémián. Hihetetlen intelligens ember. Sokat játszottunk együtt, és igazán rajta keresztül ismertem meg a zenét. Amikor próbáltunk, minden hangnál megállt, mert egyik sem volt elég jó neki. Ebből a maximalizmusából megtanultam például, hogy mit jelent tényleg jól próbálni.
Ezt könnyű összepárosítani a tudománnyal - kiállni egy koncertre zenészként rengeteg próbát jelent, kiállni egy tudományos publikációval a Science-ben meg rengeteg átkutatott órát.
Ez igaz, de a tudományban az igazi siker nem a publikáció, nem is a szabadalom, hanem az a pillanat, amikor az ember megért valamit. Egy publikációnak van 120 verziója, legalább fél évig írjuk. De az az igazi öröm, amikor sikerül egy kísérlet. Amikor valami, amit még soha senki nem értett meg korábban, ott van az orrunk előtt.
Emlékszik az első ilyen pillanatra?
A legelső Berkeley-ben volt. Négy éve dolgoztam már ott. Eleinte egy szalamanderen kellett kísérleteznem, mert a kutatásvezetőnek valamiért a szalamander volt az állata. Engem a szalamander retinája nem annyira érdekelt, ezért mondtam neki, hogy nyúlretinán szeretnék dolgozni.
Azt feltételezem, hogy azért, mert az emlősök retinája nyilvánvalóan közelebb áll az emberi retinához, mint a hüllőké.
Ez az egyik ok, de speciálisan a nyúl retinája nagyon érdekes. De mindegy, mert a laborban nem volt nyúl, ők mar sok éve a szalamander retinájával foglalkoztak. Mondták nekem, hogy nem lehet nyúllal foglalkozni. Aztán hirtelen jött egy fél év, amikor a labor vezetője nem járt be túl sokat a laborba, úgyhogy vettem egy nyulat. Egy hátsó szobában boncolgattam a nyulat úgy, hogy minden reggelre eltüntettem a nyomokat, hogy ne vegyék észre, mit csinálok. És akkor kidolgoztam egy olyan technikát, hogy mérni tudtam a nyúl retinájának bizonyos sejtjeit. Az akkori kutatásomat később a Nature-ben publikáltuk, de akkor még csak renitens voltam. Amikor le tudtam mérni, amit akartam, az volt az a pillanat, amikor megéreztem, milyen az, amikor az ember tud valamit, amit a világon senki más.
És mit szólt a szalamandrás professzor, amikor újra bejárt a laborba?
Megmutattam neki a méréseket, nagyon boldog volt, hogy a szalamanderen végzett mérések ilyen jók lettek, és akkor elmondtam neki, hogy nyúlon mértem, nem szalamanderen. Nem volt csalódott, nagyon örült neki, hogy ilyen eredményeim voltak, mert - mint kiderült- ő azért nem akart nyulakkal foglalkozni, mert félt, hogy mi sem jutunk semmire. Ebből például azt tanultam, hogy nagyon fontos megválasztani a jó időpontot bizonyos információk közlésére.
Én azt tanultam volna, hogy ezután is csakis a saját fejem után menjek, mert jók a megérzéseim. Persze kérdés, hogy ha valaki ennyire autonóm, vannak-e mesterei. Például tudom, hogy Ádám Veronika volt az, aki mellett rátalált az idegtudományokra.
Akkor az ő egyetemei előadásai engem nagyon megfogtak. Nagyon tisztán magyarázott, könnyen meg lehetett érteni a témát. Még azt sem tudtam, hogy kell mondani a tudományterületet, de mégis bevett a csapatába. Az volt a stratégiája, hogy hagyta az embereket azt dolgozni, amit akartak. Emlékszem arra, hogy nagyon szerettem kísérletezni abban az időben, viszont nem tudtam abbahagyni, ezért sokszor előfordult, hogy letettem valamit a földre, és ott aludtam a laborban, de a laborban a föld kemény volt. És amikor ő meghallotta, hogy én ezt csinálom, akkor felajánlotta, hogy az ő professzori szobájában is alhatok, mert ott van puha szőnyeg, sokkal kényelmesebb ott aludni a földön.
Amikor elment Kaliforniába, majd a Harvardra, megfordult a fejében, hogy itthon folytassa, vagy egyből Baselbe ment?
Az világos volt annak idején, hogy a vezető kutatások az én területemen nem Magyarországon vannak. A másik oka pedig az, hogy érdekelt, hogyan csinálják mások. És végül még egy indok, hogy mi nagyon szerettünk volna Európába visszajönni a családommal, de ez nem lett volna elég, Amerikában nem kaptunk elég pénzt - mert túl fiatalnak tartottak ahhoz, hogy két tudományterületet színvonalasan ötvözhessek egy intézetben, Baselben pedig szívesen fogadtak.
A Harvard nyilván teljesen más élmény volt, mint a SOTE. Szisztémájában, felszereltségében, kultúrájában. Ott is kialakulnak személyes kapcsolatok?
Az ember mindenhol ugyanaz, Berkeley-ben Frank Werblin professzorhoz volt erős kötődésem, ő vezetett be engem a retina tudományába, aztán a Harvardon találkoztam Connie Cepko-val, akivel máig barátok vagyunk. Ezek a kapcsolatok nagyon fontosak, a tudományhoz kellenek a személyes kapcsolatok. Van helye ugyan az egyedül gondolkodásnak, de az nem elég. Ezért aztán én is folyamatosan találkozom és beszélgetek a diákjaimmal és mindazokkal, akik a laborjaimban dolgoznak. De talán a legtöbbet Berkeley-ben tanultam.
Miért?
Mert az egy nagyon nyílt egyetem, és rájöttem, hogy ami nekem igazán tetszik, az, hogy az emberek sokszínűek. Arra a kérdésre, hogy mi a legszebb dolog szerintem az életben, biztosan azt válaszolnám, hogy az, hogy az emberek sokfélék es sokféle módon gondolkodnak. Emellett Frank Werblin sokat beszélt arról, hogy ő hogyan kutat.
Hogy kell jól kutatni?
Azt nem tudom, azt viszont igen, hogy én hogyan csinálom. Ha az ember valamit már ért, és jó benne, akkor menjen odébb. Amikor megértek valamit, előveszek egy másik es nehezebb problémát. Én azt élvezem, hogy állandóan bedobnak az óceán közepébe, és ki kell úszni onnan. De, amikor már megtanultam a tempót, elkezdem unni.
Szóval nincs rutin.
A rutin az halál.
Mit tanult még a kutatásról?
Hogy hogyan kell finanszírozni. A legtöbb ember azt mondaná, várok egy jó pályázatra, kapok egy millió dollárt, azt beosztom, és időben pályázom egy új összegre. Frank elmélete volt, hogy ez rossz megközelítés. Ehelyett csak arra figyelek, hogy milyen kutatást végzek, nem érdekel a pénz. Év végén meglátom, hogy mennyi a hiány, és akkor pályázom pénzre. Ez fontosabb, mint első hallásra gondolnánk, mert én nem azon gondolkodom, hogy valami megvehetek-e vagy nem, hanem a problémára fókuszálok. Persze, van benne kockázat, de a kutatást nem korlátozzák a pénzügyi feltételek.
Most hányan dolgoznak önnek?
Az intézetemben körülbelül 120-an és a laboromban 25-en.
Mit alkalmaz a tanultakból a laborban? Például csak olyanokkal dolgozik, akik ellentmondanak?
Igen. Akiken azt látom, hogy hallják, amit mondok, de a saját útjukat akarják járni.
És kellett már valakinek odaadnia az irodáját, úgy, ahogy Ön kapta anno Ádám Veronikától?
Most, hogy belegondolok, egyszer előfordult. Még az előző intézetben történt, hogy jött egy tanítványom azzal, hogy szeretne valamilyen gyíkkal dolgozni, ezért felépítene egy gyíkfarmot. Gondoltam, hogy ha nem engedem meg, akkor is fel fogja építeni a gyíkfarmot, úgyhogy kölcsönadtam az irodámat egy időre. Aránylag kicsi irodám volt, tele nagy terráriumokkal.
A nem kívánt hüllők valahogy végigkísérik az életét.
Valamiért igen, de jöttek a bonyodalmak is, mert egyszer csak panaszkodott az egyik professzor, hogy az ő irodájában megjelentek a tücskök, mert azokkal etettük a hüllőket, de valahogy kiszabadultak, úgyhogy rámszólt, hogy azonnal menjek tücsköket takarítani. Hát, mentem.
Nem nézték őrültnek?
De, de nem ezért. Hanem amikor 2008-ban publikáltam egy cikket egy módszerről, amivel vissza tudjuk hozni a látást teljesen vak egerekben. Akárhová mentem, mindenki hülyének nézett. Akkor José-Alain Sahel, egy párizsi intézet igazgatója, szemész professzor, azonnal felhívott, hogy dolgozzunk azon, hogy ezt elvigyük az emberekig. Innentől 15 évünkbe telt. A legfontosabb barátom lett, akitől mindent megtanultam a szemészetről. És most is van egy ember, együtt vezetjük az intézetet, őt úgy hívják Hendrik Scholl, szintén szemész, vele is nagyon jó együtt dolgozni es együtt gondolkodni.
Hogy summázzam a lényeget: nagyon jól kijön azokkal, akik valamiért nem nézik bolondnak.
Jó, ez jogos, látja legközelebb azt fogom mondani, hogy ezt meg Öntől tanultam meg.
Fotó: (c) Friedrun Reinhold