„Tanárként az összefüggések megmutatása a legfontosabb”
Dr. Réthelyi János 1999-ben végzett az Általános Orvostudományi Karon, majd a Magatartástudományi Intézetben kezdte el a PhD programot dr. Kopp Mária vezetésével. Onnan került szakorvosjelöltként a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikára 2003-ban. 2005-től foglalkozik a pszichiátriai betegségek genetikájával: a pszichiátriai betegségek genetikai és biológiai hátterét vizsgálja, illetve azt, hogy a genetikai tényezők hogyan állnak összefüggésben bizonyos környezeti rizikótényezőkkel és a gén-környezeti interakciók hogyan vezethetnek egy pszichiátriai betegség kialakulásához. A genetikai kutatásoknak köszönhetően nemzetközi konzorciumok rendszeres résztvevője. Interjúnkban Veiszer Alindának mesélt tanárairól, inspiráló kutatókról és mesterekről, akik gyermekkorában, pályája indulásakor nagy hatással voltak szemléletére, későbbi munkájára.
Egy olyan családban, ahol ön nevelkedett, Szentágothai János nagypapával és Réthelyi Miklós apukával, vajon érdemes-e pedagógus példaképekről kérdeznem, vagy a családban találta meg a követendő mintát?
Közel áll a valósághoz, amit mond, nagy hatással voltak rám a család nagy alakjai. Rögtön melléjük sorolom a másik nagypapámat, Réthelyi Jenőt, aki szintén orvos volt. De azért az igazság az, hogy a családon belül máshogy hatnak egy gyerekre a felmenők, nem a pedagógia a fontos, még akkor sem, ha mindannyian orvosok, anatómusok, tanárok voltak.
A munka becsülete, az oktatás jelentősége, vagy akár az emberi tartás jöhetett tőlük.
Én azt tanultam tőlük, hogy el kell végezni a munkát, lehetőleg lelkesen, lélekkel, ehhez pedig az kell, hogy az ember keresse meg azokat a feladatokat, amiket szívesen csinál. Emberi oldalról meg azt, hogy nagyon fontos a kapcsolat, akár családon belül, akár a munkatársakkal vagy a tanítványokkal. Akkor válik érdekessé a munka, ha azt csapatban végezzük.
Azt is eltanulta, hogy milyen kapcsolata legyen a saját diákjaival?
Nehéz kérdés, én soha nem vettem részt az ő gyakorlataikon, bár előadásaikon jártam. De közvetlenül nem tanultam tőlük tananyagot, ezért a meghatározó tanáraim mások, és nem igazán tudom, hogy nekik pontosan milyen személyes kapcsolatuk volt a diákjaikkal.
Direkt nem volt az ő diákjuk?
Így alakult, bár lehet, hogy volt ebben szándékosság, esetleg az én óvatosságom, mert kicsit fura helyzetnek találtam volna. De például az anatómia minden orvostanhallgató számára meghatározó élményt és időszakot jelent. Egy nehéz tantárgy, amellyel mindenkinek meg kell küzdenie, de amikor elakadtam valahol, mindig volt kihez fordulnom. Például, amikor a belső fül anatómiáját nem értettem meg a tankönyvet elolvasva, akkor mentem reklamálni édesapámhoz, a könyv egyik szerzőjéhez, hogy ez érthetetlen. Higgadtan elmagyarázta az anatómiát, utána nekem is be kellett látnom, hogy a könyvben is ez van, csak én nem olvastam végig elég figyelmesen.
Akkor mondok egy nagy egyéniséget. Ön Kopp Mária vezetése alatt PhD-zett, és ő is nagy karaktere volt a kutatásnak. Mestere?
Mindenképpen annak tekintem. Nagy formátumú kutató volt, aki intézetet teremtett és iskolát alapított. Az egyetem alatt és után ő egy nagyon meghatározó alak volt az életemben. Leginkább a fantasztikus nyitottsága és lelkesedése tetszett nekem. Olyan ember volt, aki bárkivel együtt tudott működni kutatásban és egyéb egyetemi dolgokban is. Mivel szociológiai-népegészségügyi kérdésekkel foglalkozott, mindig megjelent egy szinten a szakpolitika is, és számára sosem jelentett problémát, hogy valaki melyik politikai oldalon áll, csak arra fókuszált, hogy az együttműködésből jó dolgok jöjjenek ki. Az intézetben is mindig összeállította a jó csapatokat. Pontosan tudta, hogy kinek kivel kell együtt dolgoznia. Ha az ember eltöltött vele egy fél órát, úgy érezte, hogy a világ legizgalmasabb kérdését boncolgatja éppen, amire az egész életét fel tudná tenni.
Ön 2016 óta a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika igazgatója. Ilyen minőségében jellemző Önre is ez a nyitottság és lelkesedés?
Próbálok a nyomdokaiban járni. Tőle tanultam, hogy az ember irodája mindig legyen nyitva, úgyhogy én nyitott ajtónál dolgozom akkor is, ha valamit meg kell írnom. Jobban megy a munka, ha hallom, hogy kint jönnek-mennek az emberek. Amikor nagy baj van, azonnal tudom, hogy ki kell menni az irodából, és az is lényeges, hogy bárki beléphet hozzám, ha úgy gondolja, hogy az ügye fontos. Ezt Kopp Máriától tanultam. És azt is, hogy nem jó, ha a hierarchia és a kötöttségek határozzák meg az életünket a munkahelyen. Persze bizonyos helyzetekben szükség van az alá-fölérendeltségi viszonyokra. Ugyanakkor egymásnak megadva a tiszteletet, de nyitottnak és rugalmasnak kell lenni, és a csak néhány hete ott dolgozó kollégának is meg kell hallgatni a véleményét.
Ez a nyitottság, amiről most beszélünk, mennyire volt jellemző az Ön családjára? Úgy képzelem, hogy egy polgári család lehetett az Önöké, a maga szigorával és műveltségével.
Nevezhetjük polgári családnak a miénket, de volt benne egy nagy lazaság is. A szüleim, főleg, amikor kisebbek voltunk, leginkább arra tanítottak meg minket, hogy szeressük és tiszteljük egymást. Nekem két nővérem van, és a legfontosabb az volt a szüleimnek, hogy mindig segítsük és támogassuk egymást. Ezután jött minden más, a műveltség, a tudás, a lelkesedés, a munkamorál, a közösségek iránti elkötelezettség, a hazaszeretet. Amikor mi gyerekek voltunk a ’70-es ’80-as években, akkor a családunk három alkalommal is az Egyesült Államokban töltött egy-másfél évet, és utólag azt gondolom, hogy a szüleim fantasztikusan rugalmasak voltak, hogy ezt vállalták. Kimentük, hazajöttünk, összesen háromszor: ez a Kádár-korban nem volt magától értetődő. Nekünk, gyerekeknek ez egy fantasztikus tanulási lehetőség volt. Emlékszem is egy latintanáromra, aki hetedikes koromban tanított engem. Mr. Torrington egy nagytudású latinos volt, aki franciául és olaszul is jól tudott, és elképesztő lelkesedéssel tanított nekünk a latin nyelvet és közmondásokat. Őt nagyon sajnáltam ott hagyni fél év múlva. Az amerikai iskola sokkal liberálisabb volt az akkori magyar iskolarendszerrel összehasonlítva, például hetedikes korunkban már magunk választhattunk két tantárgyat.
Maradt kedvenc közmondása?
De gustibus non est disputandum. Ezt Mr. Torringtontól tanultam.
Az ízlésről nem lehet vitatkozni.
Így van, ezt jelenti. Egy későbbi latin tanáromtól pedig egy Ovidius idézetet tanultam. „Donec eris felix, multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris.” Ez nagyjából azt jelenti, hogy amíg boldog leszel, addig sok barátod lesz, de amikor az ég beborul, egyedül leszel. Ez van Raoul Wallenberg budai szobrára vésve.
Kicsit sztereotípia, hogy a polgári családokban a nyelvtanulás mellett a zene kötelező. Önnek kellett zenélnie?
Jól gondolja, az idősebbik nővérem nagyon szépen megtanult fuvolázni, én nem voltam ennyire tehetséges, de jártam trombitára két évig, utána gitároztam, de a szolfézst nehezen bírtam, és abbamaradt a zenélésem. Viszont a gimnázium végén és az egyetemen sokat énekeltem kórusban.
És arra emlékszik, hogy gyerekként ki adta a kezébe az első biológia könyvet?
A másik nővérem lehetett, ő is nagy biológus volt eleinte. Gerald Durell könyvei, az Amatőr természetbúvár című könyv, és Jane Goodall Az ember árnyékában című könyve is ilyen volt, amit a csimpánzokkal eltöltött életéről írt. Ezek fantasztikus élmények voltak számomra, aztán a történelem kezdett el nagyon érdekelni, egészen pontosan az, hogy megértsem, hogyan születnek az emberi döntések, mi befolyásolja az emberi magatartást.
Mielőtt erről beszélnénk, muszáj megkérdeznem, hogy mivel érdekelte a biológia, elkezdett-e Ön is autodidakta módon békát boncolni?
Békát nem, de gyűjtöttem bogarakat, figyeltem a madarakat. A boncolás ott jött be az életembe, hogy anyai nagypapám, Szentágothai János imádta a természetet. Amatőr kertész volt és gombász, aki először teljesen felháborodott, amikor kiderült, hogy hiába voltam Amerikában, nem tudom a kerti szerszámok angol nevét. Nem nyugodott, amíg meg nem tanította nekem az összest. Na, amikor vele találtunk egy döglött vakondot a kertben, akkor fel kellett boncolnunk, hiszen látnunk kellett, hogy néz ki belülről ez az állat.
Én egyszer láttam, ahogy megnyúznak mellettem egy nyulat, és onnantól 13 éven át nem bírtam megenni a nyulat. Önt nem sokkolta?
Nem, nálunk a boncolás családi hagyománynak mondható. Nálunk természetes volt, hogy ha találunk valamit, megnézzük a szerveit.
Vissza a történelemhez. Ön skizofréniával, bipoláris zavarokkal foglalkozik - ha utazhatna az időben, melyik történelmi személyiséggel találkozna szívesen, hogy diagnosztizálja?
Winston Churchill-lel talán. Nagy formátumú politikus és vezető, a szerepe nagyon meghatározó a második világháborúban.
Miért, gyanús?
Kicsit gyanús. Persze, így utólag semmi nem lehet biztosan megmondani, de sok olyan tünetet jegyeztek fel vele kapcsolatban, ami bipoláris zavarra, vagy inkább cyclothym személyiségre utal. Például nagyon keveset aludt, a folyamatos szivarozás és whisky ivás utalhatnak ilyesmire. Diagnózist most nem tudok felállítani, de érdekes lenne találkozni vele.
És a történelmet egy tanár hatására szerette meg?
Én a Trefortba jártam, ahol sok kistanár fordult meg, mindegyik érdekes személyiség volt. És történelemtanárunk, Kiss Istvánné nagyon izgalmas történelemórákat tartott. Megemlítem még a magyartanáromat is, Márton Jánost, aki remek tanár volt, és az irodalmi műveket mindig tágabb történelmi kontextusba helyezte. Vele nagyon sokáig megmaradt a kapcsolatom. Így alakult a humán érdeklődésem.
Tehát a jó tanár az, aki sokat tud, érdekesen ad elő, és kontextusba helyezi azt, amit tanít?
Szerintem az a minimum, hogy egy tanár érdekesen tanítson. Az összefüggések megmutatása a legfontosabb tanárként. Dr. Lénárd Gábor például biológiát tanított nekem, és tankönyvet is írt, ő is ilyen órákat tartott. Még egy pedagógus példaképet szeretnék megemlíteni, Dr. Gyene István testnevelő tanárt és edzőt, akihez általános iskola elejétől jártam úszás- és futásedzésekre. De nyári táborokat és síeléseket is szervezett nekünk. Ebből a csapatból alakult ki egy baráti kör, a Börzsöny-group, ami a mai napig az egyik legfontosabb közösség számomra. Gyene Pista bácsi sajnos néhány hete hunyt el.
Ön kitűnő tanuló volt? Vagy azért volt négyese?
Voltak négyeseim. Nem voltam vörös diplomás sem.
Motiválni kellett?
Nekem már az is elég volt, ha kaptam egy pozitív visszajelzést az egyik tanáromtól, hogy izgalmas vagy kiváló munka. Ma ez apróságnak tűnik, de rajtam nagyon sokat dobott. Érdekes, hogy a tanulás szeretete végig kísérte a gimnáziumi éveimet, aztán az egyetem első három évét, ami azért furcsa, mert akkor tanulják a hallgatók a nehéz alapozó tantárgyakat, mint az élettan, biokémia vagy az anatómia. Aztán negyedévben elveszítettem a motivációt, és az addig felszedett tudást használtam, abból éltem. Ötödév végére visszajött az akarás, de meglepő volt ez a hullámvölgy, azt hiszem, a gyermeki lelkesedésem tűnt el akkor.
Volt olyan tanára, akinek nagyon meg akart felelni?
A biokémia tanárom Dr. Tretter László ilyen volt. A nem könnyű biokémiát képes volt izgalmasan tálalni. A pszichiátria tanárunk Tringer László professzor volt, aki mára professzor emeritus, de máig munkatársam, mert bejár az intézetbe, és ő az a típusú tanár volt, aki a félév végére név szerint szólította azt a 20-30 lelkes hallgatót, akik bejártak az előadásaira. Ma ez már elképzelhetetlen. Kevés az előadás, mostanában online tartjuk azt a keveset is. Nehezebb személyes kapcsolatot kialakítani.
2012-ben San Diegó-ban töltött egy évet. Oda is egy mester miatt ment?
Egy tanulmányútra mehettem, ráadásul a családom is jöhetett velem. Egy nagy egyéniség vitt oda, és egy izgalmas téma. Noha én gyakorló pszichiáter voltam már akkor, elmentem egy kutatóintézetbe azért, hogy együtt dolgozhassak Rusty Gage-dzsel, aki egy óriási formátumú kutató. Többször Nobel-díjra terjesztették fel. Az ő vonzereje vitt San Diego-ba, és az, hogy nagyon friss volt egy új kutatási módszer, aminek az a lényege, hogy egy bizonyos fajta őssejttípust fel lehet használni a pszichiátriai betegségek kutatására. Petri-csészében páciensekből származó sejteket vizsgáltunk, és közben azt próbáltuk kutatni, hogy ez mit mond számunkra a betegségek hátteréről. Fantasztikusan érdekes volt az az év a Gage-laborban.
Ön milyen tanár lett? Milyen diákokat szeret?
Az érdeklődőket, és a jól kérdezőket. Az intelligencia egyik fontos összetevője, hogy rendszerezzük a tudásunkat, és jó kérdéseket tegyünk fel. Szeretem, ha a diákok megpróbálják kihasználni a lehetőségeiket, tehát meglátják az oktatókban a tudást, és meg akarják azt szerezni maguk számára.