Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom
Kapcsolat Rátz László életrajz Kezdőlap

Dr. Rencz Márta

Egy jó egyetemi előadás után olyan eufóriát érez ember, amit a színészek érezhetnek egy jó előadás után”

A Rátz Tanár Úr Életműdíj jubileumi évében azt tűztük ki célul, hogy korunk ismert magyar tudósait, kutatóit kifaggatva, az ő segítségükkel mutatjuk be azokat a tanárokat, akik Rátz László mintájára neves tudósokat állítottak pályájukra. Első interjúalanyunk, Dr. Rencz Márta, az elektronikai ipar egyik legjelentősebb termikus konferenciájának elismerését első, egyedüli nőként és európai szakemberként nyerte el. Dr. Rencz Márta, a BME Villamosmérnöki és Informatikai Karának egyetlen professzor asszonya pedagóguscsaládból származik, így mondhatni édesapja elhivatottságának köszönheti tudományos pályáját. A professzorral Veiszer Alinda beszélgetett.

 

Ön igazából orvos akart lenni, ez igaz?

Az is akartam lenni, igen. Meg még tanár is akartam lenni. Ennek az is az oka, hogy a szüleim pedagógusok voltak, és én őket nagyon nagyra tartottam, úgyhogy amikor gyerekkoromban valaki megkérdezte tőlem, mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy egyetemi tanár. Mert a legmagasabb szintet akartam megugrani. Aztán később rájöttem, hogy ez nem így megy, nem döntés kérdése, hogy az ember egyetemi tanár legyen.

De igaza van, komoly vágyam volt, hogy orvos legyek, és később sajnáltam is, hogy nem lettem az, mert azt gondoltam, hogy az orvos nagyon közel van az emberekhez. Aztán most már nem sajnálom.

 

Milyen tanárok voltak a szülei?

Én egy faluban, Tolnán nőttem fel. Édesapám matematika tanár volt, édesanyám kémia és ének-zene, de Apu is nagy zenész volt. Az biztos, hogy a természettudományok felé engem az édesapám fordított.

 

Van is konkrétan ilyen élménye?

Persze. Máig a legerősebb emlékem Apuról, hogy sétálunk az erdőben a falu szélén, és ő matematika feladatokat ad nekem, amiket fejben kellett megoldanom.

 

Egyszerű számolásokat?

Leginkább törtekkel foglalkoztunk. Én óvodás voltam, de apunak az volt a mániája, hogy a törtekkel számolni nagyon szórakoztató, úgyhogy ezt csináltuk. Aztán szöveges feladat lett belőle. Mondjuk olyasmi, hogy ha egy udvarban van 18 fej és 48 láb, akkor hány csirke és hány ló van ott. És én mindig nagyon vártam ezeket a sétákat. Később sajnos kevesebb ideje lett rám, mert ő az általános iskola igazgatója volt a szomszéd faluban. Dolgozni gyalog járt, azért, hogy útközben összeszedje a nehéz sorsú gyerekeket, és együtt menjen velük az iskolába. Igazán elkötelezett pedagógus volt.

 

Leginkább a kíváncsiságot és a rejtvények szeretetét adta át?

A rejtvényekről eszembe jut, hogy az édesanyám állandóan rejtvényt fejtett. Füles volt a kezében, és a legbonyolultabb rejtvényeket is megfejtette, a skandináv szórejtvényeket. Azokban az égvilágon semmi nincsen megadva, és tele kell tölteni szavakkal azt a négyzetet. Ez engem sosem érdekelt, de nem is ment volna. Én inkább számokkal foglalkoztam világéletemben. Sudoku-ban verhetetlen vagyok.

 

Sokszor hallom, hogy a zene meg a matematika közel vannak egymáshoz. Ezt érezte valaha?

Igen, ez abszolút így van, máig nagyon sok zenét hallgatok. A szüleim természettudományokat tanítottak az iskolában, délután pedig hangszeres órákat tartottak nálunk otthon. Egyik szobában anyukám zongoraórát adott, a másikban apukám harmonika órát.

 

Ön is zenél?

Valamikor tudtam, de nem gyakoroltam jó ideje. Úgy tervezem, hogy majd ha nyugdíjba megyek, akkor újra több időt szánok a zenére.

 

Nagyon sokat kapott otthon. Milyen lett így a viszonya az iskolai oktatással?

Rengeteget olvastam gyerekkoromban. Gyakorlatilag örökké. Az iskolába is vittem magammal könyvet, mert időnként untam, amiről ott szó volt. Apukám a matematika feladatokkal engem nagyon lenyűgözött, így abban az időben mindent hozzá mértem.

Az általános és a középiskolát játszva csináltam végig. Mindig kitűnő voltam, nagyon könnyen tudtam hozni az ötös szintet. Aztán később az egyetemen már nem így volt. Nagyon megdöbbentem, amikor először nem ötöst kaptam a nem rendes felkészülésemre.

 

Érdekes lehetett felismerni, hogy több munka kell.

Bizony. Az ember ellustul, ha túl könnyen jönnek a sikerek. Az egyetem más tempójú hely.

 

Amit láthatóan könnyen vett.

Azt hiszem, hogy ha alaposabb tudással jöttem volna az egyetemre, még sikeresebb lehettem volna.

 

Mármint minél? Tele van díjakkal.

Én mindig nagy elvárásokkal voltam magam iránt és azt hiszem, nem alkottam olyan nagyon különlegest, amit olyan emberek tudnak alkotni, akik hozzák magukkal a tudást.

 

Ehhez képest Székely Vladimirrel létrehoztak egy olyan kutatást az egyetemen, ami az elektronikus  eszközök felmelegedésével foglalkozik, ezt a kutatócsoportot megvették amerikai befektetők, és a mai napig beszállítói nagy nemzetközi cégeknek. Ez elég nagy sikernek tűnik.

Igen, de ez egyetlen igazán nagy dolog. Igaz, kevés ilyen sikeres magyar termék van, de én úgy gondolom, hogy lehettem volna jobb is.

 

Valaha eljött volna az a pont, amikor azt mondta volna, ez az?

Nem tudom. De hol vagyok én Bill Gateshez képest?

 

Ön annak a generációnak a tagja, akik megélhették az egész digitális fejlődést. Onnan indulunk, hogy nincs telefon a családokban, nincs televíziókészülék, aztán egyre több embernek van mindkettő, mára meg apró mobilokkal rohangálunk, amin tévét nézünk.

És én mikroelektronikát tanítottam a Műszaki Egyetemen. Nem volt két óra, amin ugyanazt tudtam volna mondani. Állandóan és folyamatosan tanulnom kellett ahhoz, hogy tanítani tudjam a legújabb dolgokat. Egy ügyvéd barátom mondta nekem a múltkor, hogy az ő élete már olyan könnyű, mert azt érzi, hogy annyit tanult az életében, hogy egyre jobb ügyvéd. Én akkor azon gondolkodtam, hogy micsoda szerencsés ember ő, mert én azt érzem, hogy egyre rosszabb mérnök vagyok, mert a világ, amiben helyt kell állnom, annyira gyorsan változik, hogy az a terület, amihez egy mérnök ért, az egyre kisebb része az egésznek.

 

A Dolgok Internetével (Internet of Things) is foglalkozik, ez egy nagyon izgalmas irányzat, ahol az okos eszközök összekapcsolódása a világhálón lehetővé teszi, hogy praktikusabban és kényelmesebben éljünk a lehetőségeinkkel egy csomó területen az egészségügytől a háztartásig. Adnak tanácsokat kisvállalatoknak a kérdésről?

Igen, támogatunk kisvállalkozásokat. Momentán két nemzetközi projektünk van, nemzetközi kisvállalkozásokkal is találkozunk.

 

Milyen területről jönnek ők?

Érdekes, hogy ennek a pályázatnak, amit elnyertünk, az a célja, hogy nem digitális vállalatokat támogassunk. Az a cél, hogy például az agráriumban vagy a kereskedelemben dolgozók hozzanak létre digitális újításokat. A mezőgazdaságban egyre nagyobb teret hódít, hogy a mezőgazdasági területek adatait érzékelőkkel figyelik. Milyen a talaj nedvességtartalma, milyen a hőmérséklet változása, hogy ez alapján induljanak el az öntöző berendezések, esetleg a permetezések. Mindez távolról és automatizáltan. Ez célzottabb növénytermesztést tesz lehetővé.

De támogattunk magyar vállalkozásokat is, akik olyan világítástechnikát tudnának létrehozni, ami a felhasználná a mi termikus kutatásainkat. És ezek alapján folyamatosan lehetne változtatni az esti világítás tápellátásának erősségét, annak érdekében, hogy energiahatékonyabb legyen a világítás. A kibocsátott fény mennyisége a hőmérséklettől függ. Ha magasabb a hőmérséklet, akkor nem kell akkora teljesítménnyel táplálni a LED-et, hogy ugyanakkora fényt bocsásson ki, mint alacsonyabb hőmérsékleten.

 

Mivel mindenkinek van mobilja, nem ismeretlen jelenség senkinek, hogy milyen, amikor melegszik a készülék. És ez pontosan az Önök termikus kutatásának volt a témája. Igaz az, hogy annak ellenére, hogy a tudományos eredmények lehetővé tennék, hogy ne melegedjenek, szándékosan építik úgy a telefonokat, hogy egy idő után tönkre menjenek akár a felmelegedés miatt? Ez nem idegesítő Önnek, aki tudná rá a megoldást?

Nem egészen így van ez. Ezek a telefonok nem romlanak el, inkább elavulnak. Nem kellene kidobnunk őket, csak kicserélni az elemeket. De az ember olyan, hogy ha egy mobilt túl sokszor kell tölteni, akkor inkább vesz egy nagyobb kapacitású, gyorsabb modellt. Erre kényszerítenek minket az egyre nagyobb szoftverek. Hiszen egyre gyorsabb és nagyobb memóriájú telefonok kellenek hozzájuk.

 

Tehát azt mondja, hogy inkább a fogyasztói magatartás miatt, illetve a nagyobb memória miatt veszünk új telefont, miközben a kidobott készülékeink is mind javíthatók lennének?

Igen. Jó sok programot akarunk letölteni, filmet nézni, zenét hallgatni. A memóriakapacitás igény évente óriásit nő.

 

Ön bonyolult dolgokról is egyszerűen tud fogalmazni. Tanárként is?

Ez volt mindig a vezérelvem. Ezt anyukámtól örököltem, azon kapom magam, hogy néha olyan hangsúllyal magyarázok, mint ő.

 

Olyan szenvedéllyel gyűjti a diákjait, mint az édesapja?

Igen, azt hiszem. Most már nem tanítok igazán, aminek nem az az oka, hogy nem szeretek tanulni, hanem elfáradok abban, hogy két órán keresztül beszéljek. De nagyon sokat tanítottam, és nagyon szerettem. Egy jó egyetemi előadás után olyan eufóriát érez ember, amit a színészek érezhetnek egy jó előadás után. Sőt, még azt is érezheti egy tanár, hogy a világot egy kicsit előrébb mozdította azzal, hogy valamit megtanított a diákoknak.

 

Önt megtapsolják előadások után?

Régen nem volt jellemző, de most már 30 éve jellemző a taps, így a taps intenzitásából lehetett arra következtetni, mennyire volt jó az óra. De nem ez az emlékezetes, nekem például az első előadásom marad örök emlék. A professzorom helyett kellett beugranom, egy 600 fős előadóteremben. Akkor még az egész előadást meg kellett tanulni, nem volt kivetíthető vázlat. Székely Vladimir magyarázta el nekem, hogyan kell jó előadást tartani. Akkoriban ugyanis elektronikusan emelhető táblarendszerünk volt, hat mozgatható táblával, amiket egy kétórás előadás alatt kb kétszer teleírtunk. Ezekből egyszerre összesen négy tábla látszott.  Azt mondta nekem, hogy egy jó előadásban előre meg kell tervezni, hogy a négy látható tábla melyik részén mi látható minden egyes percben. Három napon keresztül tanultam éjjel-nappal arra az előadásra. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi akrobata, de percről percre megterveztem, mi látszik melyik tábla melyik sarkában, hogy hivatkozni lehessen a korábban felírt képletekre és ábrákra. Ezt soha nem felejtem el.

 

Ki gondolná, hogy egy tanár ennyire megtervezi, amit a diák lát?

Sajnos nem is mindenki teszi, de igaza van, hogy erre kevéssé gondolnak.

 

Mindig előjön az a kérdés, hogy nőként hogyan lehet előre jutni ezen a kifejezetten férfiak által uralt terepen. Mondjuk a Schönherz Kollégiumban hány lány lakott az ön idejében?

Több mint ezren laktak a kollégiumban, és ebből nagyjából 15 volt lány. De mi voltunk az első évfolyam, akik közül már a lányok is a Schönherzben lakhattak. És aztán évről évre jöttek új lányok, és egyre többen lettünk.

 

Ez 1968 lehetett. Diáktüntetések, Csehszlovákiai bevonulás.

Nekem csak annyi emlékem van, hogy a velem egykorú fiúk, a középiskolás osztálytársaim nagyon féltek attól, hogy elviszik őket katonának, és talán harcolni is kell.

 

’68-tól lett igazán pesti?

Nem lettem az, sosem. Most is Budakeszin élek, itt építkeztünk elég korán. Aztán jöttek a gyerekek, és a fiam azt mondta, hogy ha ő beteszi lábát Budapestre, megfájdul a feje a kétütemű autóktól, úgyhogy itt maradtunk.

 

Két gyereke van, és erről jut eszembe, hogy a tudományos pályát választó nők legnagyobb része éppen a gyerekszülés miatt morzsolódik le a pályáról.

A férjem rengeteget segített, és az anyukám is jött vigyázni a kicsi gyerekekre.

Rengeteg éjszakázás volt benne. Engem a szüleim nem tudtak anyagilag támogatni. Nagyon kevés pénzünk volt, viszont lakást kellett vennünk akkoriban. Úgyhogy muszáj volt plusz munkát vállalni. Tehát gimnazistákat kezdtünk tanítani. Én matematikára tanítottam középiskolásokat, vagy például a valószínűségszámításban segítettem a közgázra járó diákoknak, a férjem pedig fizikát tanított. Egyetemi előkészítőkön is oktattuk.

Aztán elindult az egyetemen a számítástechnika oktatás, és az egyetemi kutatócsoportunk elvállalta különböző cégek számára számítógépes programok írását. Na, azt például csak éjszaka lehetett csinálni, mert alig volt még számítógép az országban. Akkoriban csak éjjel lehetett lefuttatni a programokat mondjuk a KFKI-ban. Úgyhogy nappal egyetem, közben különórák, éjjel KFKI és emellett a gyerekek.

 

Viszont később meg annyi előnnyel járhatott az a különlegesség, hogy ön nő, hogy talán többször küldték konferenciákra.

A brüsszeli kutatási pályázatokat nemzetközi bírálók bírálják el, és ezekben a bíráló csoportokban van egy olyan szabály, hogy a bírálók 40 százalékának nőknek kell lenniük. Úgyhogy engem is nagyon korán elkezdtek hívni és gyakran hívtak, egyszerűen azért, mert nő vagyok. Én ezekből a bírálandó pályázatokból rengeteget tanulhattam, köszönhetően annak, hogy nő vagyok.

 

Hol járt sokszor?

Szingapúrban több tucatszor, és nagyon szerettem látni azt a fantasztikus fejlődést, amit az évek alatt végig követhettem. Öt év alatt ott egy kétemeletes házból 30 emeletes nőtt ki.  És hát, a tisztaság, a szépség - ezekért az utakért nagyon hálás vagyok.

 

Még annyit áruljon el, hogy mi lesz a mikroelektronikában a következő 10 év története?

Sokan esküsznek a kvantum számítógépekre és a kvantumáramkörök elektronikájára, én ennek a közeli térhódításában nem nagyon hiszek, inkább azt mondanám, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia hatalmas térhódítása várható.